Ki volt Kenessey Albert? (5.)
Sorozatunk korábbi részeiben Kenessey Albert gyermekkoráról, diákéveiről, tengeri utazásairól és hazai hajós pályafutásáról írtunk. Láthattuk, hogy Kenessey nemcsak tanúja volt mindazoknak a társadalmi és gazdasági változásoknak, melyek a 19. századot átformálták, hanem a maga módján és a maga szakterületén igyekezett részt is venni az átalakulásban. Hitt a fejlődésben, akár hajóskapitányként akár publicistaként tevékenykedett, és optimizmusa életének utolsó évtizedében sem hagyta el, amikor iskolát alapított vagy amikor tudományos kutatásokat végzett. Ebben az írásunkban a pedagógus és a tudós Kenessey Albertről lesz szó.
A pedagógus (1868—1874)
Kenessey Albert pályájának minden időszakában megjelenek az oktatással, neveléssel kapcsolatos témák: véleményt nyilvánított, állást foglalt minden tanulással-tanítással kapcsolatos ügy kapcsán. Már első jelentősebb írásában, az Egy magyar tengerész naplójában — londoni tapasztalatai alapján — megfogalmazza a korabeli magyar oktatásügy kritikáját, elsősorban a gyakorlati tudás, a szakmai felkészítés hiányát említve: “De általában nem czélszerűbb is-e gyakorlatian s a gyakorlati életre, mint puszta elvont tanulmányokra növelni? Nem volna-e jobb hazánkban is, hol annyi ifjú élet hervadoz iskolapadokon, ha ifjaink ahelyett míg a quae maribus-t és Salve mihi Ludovice-t és velök magokat nyaggatják […] megtanulnának valamely iparágat.” — teszi fel a kérdést. “Egész terjedelemben tanulják már főbb-iskolásaink a szám- és mozgonytant, s mikor 10 év múlva a költséges taníttatás után kilépnek az iskolából: egy vésőt vagy egy fúrót, mint kell, kézbe nem tudnak fogni, s elbámulnak, midőn egy szatócsot gyorsan számolni látnak.” — írja 1847-ben.
Az 1860-as évek elején újra felbukkan a téma publicisztikájában. A Debreczeni Közlönybe írt cikkében a kereskedők iskolázottsága, művelődése mellett érvel, 1861-ben a Protestans Egyházi és Iskolai Lap pályázatára (“Mik a népnevelés hiányai?”) írt pályamunkájában pedig részletesen meg is fogalmazza az oktatás körülményeivel, az oktatási módszerekkel kapcsolatos fenntartásait és javaslatait. Itt kihangsúlyozza, hogy a népiskolának nemcsak az egyházi nevelés, a valláserkölcs közvetítése a feladata, hanem a társadalomban, a gazdaságban való helytállás, a közügyekben való jártasság megalapozása is. A népiskolának mindenekelőtt piacképes tudást kell átadnia, a magolás helyett megértést és a kritikus szemléletet, a mindennapokban nem használható ismeretek helyett pedig a praktikus készségeket kellene a középpontba helyeznie.
A kritika jogos volt: Magyarországon intézményesített szakoktatás a kiegyezést megelőzően nem volt, az első iparosiskolák az Országos Iparegyesület felhívásának hatására csak 1869 után jöttek létre, a mai értelemben vett szakmunkásképzés pedig még később, az 1879-ben létrejött Ipartanoda működésével vette kezdetét. Ezt megelőzően aki szakmát akart tanulni, annak el kellett szegődnie egy mester mellé inasnak, tanoncnak. Kenessey nemcsak azt ismerte fel, hogy kereskedelem és gazdasági fejlődés nincs gőzhajó nélkül, hanem azt is, hogy a hajózáshoz képzett hajósokra van szükség.
Az 1867-ben, a Magyarország Anyagi Érdekeiben megjelent írásában (A hajós pálya és az ahhoz szükséges ismeretek) számba veszi azokat a készségeket, melyeket a kapitányoktól illetve a kormányosoktól el lehet várni. A kereskedelmi tudományokat és a technikai tudást egyforma súlyúként tárgyalja. Tanulmánya végén egy hajózási iskola szükségességéről, s megvalósításának lehetséges módjairól ír, s ekként fejezi be gondolatmenetét: “a speciális hajózási tanintézet fölállítását […] habár egy időre elodázhatónak gondoljuk is, már előre látjuk, hogy a mellékes út használata mielőbb majd azon meggyőződésre vezet bennünket, mit talán még most többen kétségbe vonnak, hogy egy teljes és önálló hajósiskola előbb-utóbb csakugyan elmaradhatlan.”
A Kenessey Albert által oly kitartóan szorgalmazott intézmény végül 1868. decemberében kezdte meg működését.
A tanfolyam két osztályból állt: első évben a hajózási alapismeretek, a másodikban a gőzhajózással kapcsolatos ismeretek képezték a tananyag szakmai részét. Ezen kívül a hallgatók tanultak szépírást, fogalmazást, számtant, természettant és kereskedelmi (könyvelési, vámkezelési) ismereteket is. Az első osztályba felvételt az nyert, aki betöltötte a 14. életévét, és a jelentkezést megelőzően már legalább hat hónapot dolgozott valamelyik hajózási vállalatnál. A második osztályba azt a jelentkezőt vették fel, aki elmúlt 16 éves, és már legalább két évet szolgált hajón.
A hivatalos megnyitón az intézmény igazgató-tanára, Kenessey Albert mondott beszédet. Az eseményről több újság is beszámolt. Beszédének első részében Kenessey a dunai gőzhajózás rövid történetét mondta el, ezután részletesen tárgyalta a jelenlegi állapotokat. Ezúttal is hangsúlyozta a theoria és a praxis egységét: míg korábban elegendő volt a hajón megszerzett gyakorlati tudás, addig a jelen körülményei között az már kevésnek bizonyul: “az elmélettel nem bíró hajós félszeg a gyakorlati téren is”.
A hajós iskolának három tankönyvéről tudunk, mind a hármat Kenessey Albert írta. A Hajózási törvények és rendszabályok (1869) a hajózásra vonatkozó vagy azzal kapcsolatos határozatok, szerződések, rendeletek, törvények gyűjteménye. A Hajózási árukezelés (1869) első része a hajó terheléséről és a hajó rakodásáról értekezik, második része pedig az áruszállításról, az áruk kereskedelmi kezeléséről, a jogszabályokról, az árukezelési iratokról. A harmadik könyv, a Segédkönyv hajósok, közlekedési intézetek hivatalnokai és szállítók számára (1873) — mint az az Előszóban olvasható — “kisegítőül szolgál […] oly számításoknál, melyek a hajó gondozása s javítása, az ehhez szükséges anyagok, valamint a hajó terhét képező áruk területének és súlyának meghatározása, a különböző mértékek és pénzek átszámítása, a tüzelő anyag értékének összehasonlítása, becslése, a vízviszonyoknak és a vízi úttávolságoknak fölvétele körül különösen a hajósoknak, de egyéb vele rokonos műszaki és kereskedelmi ágban foglalkozóknak is folyvást szükségesek.”
Kenessey Albertnek, az iskola megálmodójának-megszervezőjének lelkesedése és elhivatottsága, a sajtó elismerése és támogatása, a minisztériumi és a magánadományok növekedése és a hajózási vállalatok elégedettsége mind kevésnek bizonyult, és “az intézet — mint azt Galgóczy Károly írja — gr. Zichy József közlekedési miniszter 1874. decz. 17-én kelt rendelete által, a költségfedezetnek takarékosságból történt megvonása folytán, megszüntettetett.” Kenessey “az intézet megszűnése miatt érzett fájdalmát soha sem felejtette, s azt, mint élete legszebb feladatát megbénító tényt emlegette folyvást. Sok különféle utat és módot meg is kísérlett annak újra életbeléptetésére: de az nem sikerült.”
Az akadémikus (1872—1879)
Kenessey Albert 1853 és 1867 között állt az akkori világ legnagyobb folyamhajózási vállalatának, a Dunagőzhajózási Társaságnak az alkalmazásában. 1868 elején a közmunka- és közlekedési minisztérium hajózási és vasúti felügyelője, 1873-tól pedig hajózási főfelügyelője lett. A Franciaországban megrendezett nemzetközi tengerészeti kiállításra minisztériumi megbízásból utazott el. “Föladatom az levén, hogy figyelmemet a hajózást érdeklő tárgyakra fordítsam. […] Fölösleges volna mindannyiáról vagy csak nagyobb részéről is szólanom, […] azon tárgyak kiemelésére szorítkozom tehát, melyek viszonyaink közt alkalmazhatók, s köz- és különösen hajózási érdekeinkre hasznos befolyást gyakorolhatnak.” — írja beszámolójában. Az 1869-ben megjelent kiadványban (Jelentése gr. Mikó Imre közlekedési ministerhez a havrei tengerészeti kiállítás megszemlélése alkalmából) a kiállításon látott speciális berendezésekről, találmányokról és technikai újításokról tájékoztatta a hajózás és a tengerészet iránt érdeklődő olvasóit.
Következő könyvében (Statistikai adatok a magyar korona területén 1870-ben forgalomban volt hazai uszákról) a teljes akkori magyar hajóparkot mutatja be, s tájékoztat a vízi járművek telephelyéről, alkalmazásáról, méretéről, felépítéséről, személyzetéről.
1872. január 15-én adta elő Kenessey Albert akadémiai székfoglaló értekezését A kapaszkodó hajózásról címmel. Az 1868-as franciaországi útja alatt megismert vízi közlekedési mód ezalatt a pár év alatt megérkezett Magyarországra is: rövidebb dunai szakaszokon, folyami átkelőkön, réveken kísérleteztek alkalmazhatóságával. Kenessey e tanulmányában külföldi példákon keresztül bemutatja a kapaszkodó hajózás technikáját, működését, kialakulását s rövid történetét. Az apró újításoknak, módosításoknak köszönhetően egyre hatékonyabb és olcsóbb lett ez a hajózási mód, melynek az a lényege, hogy a hajó a meder alján lefektetett drótkötélbe “kapaszkodva” halad, nem pedig lapátkerék vagy hajócsavar által hajtva. A kapaszkodó hajózás — Kenessey érvelése alapján — nem csak olcsó, hanem biztonságos és gyors is, ezért érdemes fontolóra venni hazai elterjesztését.
A vízből való élet- és vagyonmentés és eszközei című értekezést Kenessey Albert 1874. október 12-én olvasta fel az Akadémián. Több hírlap is beszámolt róla, s közölt belőle részleteket. A tanulmány az előzőkhöz hasonlóan épül fel: a szerző számos külföldi példa segítségével mutatja be a vízimentő társulatok munkáját, működését, feladatait.
Kenessey Albert következő nagyobb lélegzetű munkája, az 1876-ban megjelent Adatok folyóink vízrajzi ismeretéhez a magyarországi hidrológiai (potamológiai) kutatásokhoz kívánt hozzájárulni. Folyóink vízállásának mérése a század eleje óta rendszeresnek volt mondható, e munka érdekessége abból áll, hogy ezeket az adatokat egy távíróhálózaton keresztül naponta Budapestre továbbították, ahol rögzítették és értékelték. A vízszintjelző állomásoknak e hálózata lehetővé tette az egész Kárpát-medence folyóinak figyelését. A tanulmány, mint címe is jelzi, csupán az adatok ismertetésére szorítkozik, nem célja következtetések levonása. Néhány tanulsággal azonban mégis szolgál, mindenekelőtt a hajózás szempontjából: a táblázatokból kiderül, hogy melyik folyó jellemzően mikor hajózható, a nyári apadásoknak és a téli jégzajlásoknak mikor van a legnagyobb valószínűsége, így ezeket érdemes figyelembe venni az áruszállítások megtervezése során.
Az 1877-es Hajózásunk a verseny terén című tanulmányában azt vizsgálja Kenessey, hogy korának három fő közlekedési eszköze, a hagyományos (ő úgy nevezi: közönséges) hajózás, a gőzhajózás és a vasút hogy fér meg egymás mellett, milyen hatással vannak egymásra és hogy rivalizálásuknak van-e haszna, eredménye. Arra a következtetésre jut, hogy az eltelt évtizedek alatt a személy- és teherszállításban kialakult egyfajta munkamegosztás, mindegyik közlekedési forma megtalálta a saját szerepét, feladatát, nem nyomja el egyik a másikat, s a köztük lévő verseny egy természetes egyensúlyt hozott létre. Kenessey ellenzi, hogy az állam beleavatkozzon a piaci folyamatokba, és adatokkal igazolja, hogy amikor a legtöbb vállalkozás működött akkor voltak a legolcsóbbak a viteldíjak, a vetélkedés legfőbb nyertese tehát a vásárló, az utas. Hasonló a végkövetkeztetése Az Első Dunagőzhajzási Társaság jogi viszonya az államhoz (1878) című írásának is: az állam minél inkább kivonult az ország legnagyobb hajózási vállalatának működéséből, minél kevesebb kedvezményt adott, és minél kevesebb feltételt szabott, annál tisztességesebbé és gyümölcsözőbbé vált a gőzhajózási társaságok között folyó verseny.