Tájunk, házunk, tárgyaink
Sok néprajztudós és muzeológus szakember érvel amellett, hogy a megőrizni kívánt tárgyakat lehetőleg ott kell bemutatni, ahol azok használva voltak, hiszen elsősorban arról a tájról, és az ott élő közösségek életéről tájékoztatnak, ahol megalkották, létrehozták őket. Ez a gondolat képezi a tájház-koncepció alapját.
Nem csak arról folynak viták, hogy a műkincseknek és a régészeti leleteknek hol lenne a legmegfelelőbb helyük, hanem arról is, hogy az ún. néprajzi tárgyakat hol a legcélszerűbb bemutatni: egy nagyvárosi múzeumban, ahol a kiállítást több száz vagy több ezer ember megtekinti, vagy inkább eredeti környezetükben, egy vidéki kiállítóhelyen (mondjuk egy falusi tájházban), amely ugyan hitelesebb helyszín, viszont nagyságrendekkel kevesebb látogatót fogad. Szólnak érvek mindkét álláspont mellett. Mára kialakult egyfajta szereposztás, melynek eredményeképpen a nagy múzeumok és a kisebb tájházak, helyi gyűjtemények konfliktusmentesen megférnek egymás mellett.
A különbséget leginkább úgy ragadhatjuk meg, ha megvizsgáljuk ezeknek az intézményeknek a célját. A múzeumok működését nagyrészt gazdasági szempontok vezérlik: ismereteket terjesztenek és élményeket kínálnak – pénzért. Egy múzeum akkor működik jól, ha nyereséget termel. A tájházak esetében a fő mozgatóerő azonban nem a profitszerzés, a haszon ez esetben nem anyagi, hanem inkább érzelmi természetű. Akik tájházat hoznak létre és működtetnek, azok elsősorban saját közösségük és utódaik számára gyűjtik, őrzik és mutatják be a fontosnak, értékesnek, jellemzőnek vélt tárgyaikat.
A tájházakban nem műkincseket vagy különleges ritkaságokat találunk, hanem hétköznapi dolgokat, bútorokat, ruhákat, szerszámokat. A látogatók pedig nem csak azt mondják ezekre a dolgokra, hogy “Jaj, de szépek!”, hanem azt is, hogy “Jaj, de ismerősek!”
A tájház gyűjteménye általában a településen vagy annak környékén fellelt tárgyakból áll össze, és egy ugyan csak néhány évtizeddel korábbi, de mégis a maitól gyökeresen különböző világot igyekszik megidézni. Egy másfajta ízlést, tudást, hozzáállást. Az akkorit és a mait egy dolog köti össze: a hely.
Gerjenben néhány éve kezdődött a leendő tájház felújítása, s a munkálatok valószínűleg jövőre be is fejeződnek. Ideje tehát a gyűjteményen, a berendezésen, a kiállítandó tárgyakon is elgondolkodnunk. Az elmúlt hetekben kaptunk néhány felajánlást, ezekből mutatunk be most néhányat. Ezzel az összeállítással egyrészt arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy íme, a padlásokon, pajtákban és a fiókok mélyén még napjainkban is milyen kincsek rejtőzhetnek, másrészt pedig biztatni szeretnénk a Kedves Olvasót arra, hogy nézzen körül a házában, az udvarán, a fészerében: hátha talál ő is valami hasonló értéket, mely tájházunk gyűjteményét gazdagíthatná.
